laptop hirdetések olcsón,olcsó laptop hirdetések,használt laptop hirdetések,eladó laptop hirdetések,laptop hirdetések árak,olcsón laptop hirdetések,használt laptop eladó olcsón

Fujitsu Lifebook P770

Fujitsu Lifebook P770 (M0004HU) rövid leírása
A japán minőség újabb ékes példája, hiszen hordozhatósága mellett komoly teljesítménnyel van felvértezve, hogy menet közben is intézhesse ügyeit. Alacsony súlyának és kis méretének hála, akár iratai mellett is szállíthatja a notebok-ot.
P770 főbb jellemzői

    * 12.1" LED matt
    * Windows 7 Professional/XP Professional Twinload
    * Intel QS57
    * Intel Core i7-620UM
    * 4 GB (2 x 2 GB)
    * 128 GB SSD

Paraméterek

Képernyő méret     12.1" LED matt
Képernyő felbontás     1280 x 800
Operációs rendszer     Windows 7 Professional/XP Professional Twinload
Processzor     Intel Core i7-620UM
Processzor frekvencia     1.06 GHz
Chipkészlet     Intel QS57
Memória     4 GB (2 x 2 GB)
Memória típusa     DDR 3
Memória sebesség     1066 MHz MHz
Merevlemezes meghajtó     128 GB SSD GB
Optikai meghajtó     DVD-RW DL SuperMulti
Floppy meghajtó     nincs
Grafikus vezérlő     Intel HD Graphics
Hangkártya     Realtek ALC269
Beviteli eszköz     magyar billentyűzet
Egyéb portok     1 x SD kártyaolvasó, G-Sensor, ujjlenyomat-olvasó, cseppálló billentyűzet
Lan     10/100/1000
Wlan     802.11 a/b/g/n
Modem     nincs
Blutooth     van
IRDA     nincs
USB     3 db
UMTS     van
Firewire     nincs
TV kimenet     1 x VGA, 1 x HDMI
Webkamera     van
Akkumulátor     6 cellás (5.800 mAh)
Felhasználás     üzleti
Súly     1.4 kg
Méret     282 x 215 x 29.9 mm

Idézet egy színvonalas alkotásból
 

Intettem, és én is rágyújtottam.
Hardy elgondolkodva forgatta a kezében a cigarettát, végül egészen összenyomorította a füstszűrő alatt. A jobbján furcsa gyűrű villant meg, mintha három vastag sodronyszálból hajlították volna az ujjára. Ismertem ezt a jelvényt, a szálak valójában sugárkezelt titánötvözet pálcikák, amelyek valamikor egy rohamfegyver tusát díszítették. Nem tudom, hogyan jutott hozzá, mert ilyet csak a tengerészgyalogságnál letöltött tíz év után viselhet valaki. Türelmesen kivártam, amíg összeszedi magát, és újra nekilendül a beszédnek.
- Kraffer szenátor tajtékzik. Nem gondolkodtál még azon, hogy hallgatni arany? Gibney emberei rád fognak szállni, és kicsinálnak!
- Ez már valamivel jobb, de még mindig soványka - kommentáltam unottan a dolgot. Tudtam, hogy előbb-utóbb csak kinyögi, mit akar.
- A szenátor tartja kezében az egész szerencsejáték-felügyeleti bizottságot, de nyakig benne is van az iparban. Ha valaki megkapargatná, könnyen kiderülne, hogy Los Angeles három legnagyobb vesztőhelyében is részesedése van, nem beszélve az Aranyborjúról - bökött a feje fölé a nagy nehezen meggyújtott cigarettával. A plafon felé egy bodor füstfelhő, a fejére pedig néhány hamupernye szállt.
Az Aranyborjú a Föld körüli pályán keringő kaszinók egyike volt, nem a legnagyobb, de talán az egyik legjobban jövedelmező. Tom Ostermann és még néhányan a bizottságból amellett voltak, hogy az űrbeli játékbarlangok a jelenlegi négy helyett harmincnyolc százalékos adót fizessenek, mint földi testvéreik. A Novus Ordo Seclorum néhány oligarchája viszont nem ünnepelte tapssal ezt a beadványt, főleg azok, akik mint a szenátor, sápot húztak a kaszinók nyereségéből. A beadványból végül semmi nem lett, köszönhetően Gibneynek.
- Will, eszében sincs ezt senkinek megkapargatni. Ez annyira ismert tény, hogy még csak foglalkozni sem érdemes a témával. Főleg ha nem akarsz te is hármat a hasadba - jelentettem ki komoran. - Ez eddig rizsa, rizsa, rizsa.
Megigazította rikító zakója hajtókáját, mintha zavarná, hogy a szunyókálástól egy kicsit meggyűrődött az anyag. Felálltam, és töltöttem magamnak még egy adagot, de hiába nézett rám kérlelve, elhatároztam, hogy amíg nem böki ki, mit akar, nem pazarlom rá a piát.
A jégkockák gyönyörű csobbanással merültek el a brandyben, Will pedig akkorákat nyelt, mintha egy vibrációs zongora akadt volna meg a torkán.
A pohár felénél éreztem, hogy sok lesz.
Egyre többször éreztem ezt mostanában, de mégis legurítottam az egészet.
- Hagyjuk, én szóltam. Arra gondoltam, hogy begyűjthetnénk egy kis pénzmagot, te pedig olajra léphetnél, legalább amíg a vizsgálat tart. Mikor voltál utoljára szabadságon? Öt éve? - kérdezte Hardy.
- Már megtettem a vallomásomat, ezen az sem változtat, ha véletlenül háromszor hátba szúrom magam egy mérgezett konyhakéssel. Értelme sem lenne, a szenátor úgysem keveredik bele az ügybe - feleltem, de valahol legbelül mégis azt éreztem, hogy Hardynak van igaza. Rákérdeztem. - Mit hoztál?
- Egyszerű a meló, nem kell magad megerőltetned - folytatta tovább a győzködést, majd elnyomta a csikket a hamutálban. Felállt, és kihúzta mind a 168 centijét. Ahogy elnéztem, a természet jól elbánt vele, alacsony volt, köpcös és kopaszodó. A természet azonban soha nem alkot véletlenül mulatságosra valamit, és ez Hardy esetében is így volt. Kellemetlen meglepetéseket tartogatott azoknak, akik lebecsülték a külseje alapján.
Zakója zsebéből előhúzott egy csomagot, és az ölembe pottyantotta. Megint körülnézett, tekintete elidőzött a megsárgult falakon.
- A dohány mindenképpen jól jönne, nem igaz? Érdekel a dolog?
- Hát persze, a pénz mindig jól jön - bontottam ki a vastag borítékot. Nem volt rossz látvány. Sokáig lapozgattam a szőke, húsos, meztelen nőt ábrázoló 3D-s fotókat. Volt ott mindenféle póz, segédeszköz, csipkés harisnyatartó, ágyékig érő lakkcsizma, és egy ugyancsak meztelen férfi is. Az utóbbi nem volt túl gusztusos.
- A nő apjának dolgozom, akit megzsaroltak a képekkel. Nagykutya, és nem szeretné, ha megtudnák, milyen rossz kislánya van. Az ipse választói sem néznék jó szemmel, ha kiderülne, hogy apaként szart sem ér - jelentette ki a köpcös.
- Ki ez a férfi? - emeltem fel az egyik, kutyapózban szeretkezős képet, és ráböktem a pasi szőrös valagára.
- Egy dzsigoló, nem érdekes a neve. A lányt egy bekamerázott hotelszobába vitte, aztán most megpróbálja levágni apucit. Sikerrel.
- És hol jössz te a képbe? - kérdeztem meg gyanakodva, miközben még egyszer átlapoztam a képeket. Elgondolkodtam egy harmadik löketen, de már így is kavargott a világ körülöttem.
- A tag tudja, hogy mindent el tudok intézni, ezért megkért, hogy vásároljam vissza az összes képet és a holodiszket. Rendesen megfizet érte.
- Tényleg?
- Itt van a lé, amiben a zsarolóval megállapodtak - mutatott fel egy háromszázhetvenötezer dolláros, nem visszavonható, nem letiltható, bemutatóra szóló csekket.
Látta, hogy még nem győzött meg teljesen.
- Ez nagy dohány, nem szívesen járok a sötétben biztosítás nélkül. Stukkeres meló, kell még egy kemény arc. Húszezret kapok, hogy elintézzem, meg hogy tartsam a számat, de elrisztelem veled. Mit szólsz?
Ugyan mit szólhattam volna? A napidíjam háromszáz dollár plusz a költségtérítés: ennyit érnek az izmaim meg az a kevés működő agysejt a fejemben. Van egy kopott, majdnem üres irodám, és egy még kopottabb gravokocsim. Feleségem és gyerekem már nincs, ha luxusra vágyom, öt dollárral drágább piát veszek.
- Csináljuk! - egyeztem bele röviden. - De ha kiderül, hogy nem tiszta a dolog, azonnal kiszállok!
- Remek! Ne aggódj, ez most teljesen törvényes! Este nyolckor felveszlek a park előtt az Operánál, aztán ha végeztünk, iszunk egy-két áldomáspoharat. - Vidám lett a hangja, szinte már csicsergett. Még mindig szédelegve zártam be mögötte az ajtót. Aktiváltam a biztonsági zárat is, nehogy még egy váratlan látogató rám törjön.
A képek fényes pofájukkal felfelé kacsingattak rám a karfáról. Még egyszer átnyálaztam őket, de a nőn kívül semmi izgalmasat nem találtam. Fogtam, és borítékostól elzártam őket a könyvszekrény alatt elbújtatott miniszéfbe.
Délután fél kettő volt, ügyfelet nem vártam, ezért elhatároztam, hogy pihenek egy kicsit. Az a jó a magánhekus létben, hogy a saját alkalmazottam vagyok, olyan időbeosztással, ami megengedi, hogy fényes nappal berúgjak, és a lábamat az asztalon nyugtatva szundikáljak egyet.

2.

A visító hang egyre erősebben szólt, kénytelen voltam kinyitni a szemem. Egy ragacsos anyag igyekezett ebben megakadályozni, valószínű, hogy az álommanó kente a szemhéjam alá, csupa szeretetből. Álmosan pislogtam az asztalomon villogó holofon kijelzőjére.
Azonosíthatatlan szám.
Lassan nyúltam a készülék felé, arra számítva, hogy mire a kezem megteszi a negyven centis távot, a hívó megunja a felesleges zaklatást, és megszakítja a vonalat. Sajnos kitartó alaknak bizonyult.
- Halló! - szóltam bele, amikor végre sikerült lenyomnom a Fogadás gombot.
- Halló? - kérdezett vissza az illető dühösen, és nem adott ki képet sem magáról. Nem kedvelem az ilyen alakokat, legszívesebben máris megszakítottam volna a hívását, hogy megint álomba merüljek.
Nem is tudom, miért nem tettem meg.
- Hal... ló! - tagoltam el neki türelmesen, a legszebb artikulációval, amit angoltanár hallhatott tőlem hajdanán.
- Ross Quinlan?
- Ha maga mondja... - egyeztem bele törődötten, mert már sejtettem, hogy nem fogok egykönnyen megszabadulni tőle. Felbátorodott, és erélyesen recsegő hangon folytatta.
- Maga túl sokat jártatja a száját, barátom. Nem gondolja, hogy a felesleges beszéd ártalmas az egészségre?
Erre hallgattam egy sort, egész addig, amíg újra nem kezdte az elejétől:
- Halló? A fene essen magába, ott van még?
- Hal... ló!
- Miért nem válaszolt? - A hangjában már vibrált az idegesség. Magam elé képzeltem, ahogy dühödten néz ki a fejéből, és rágja a körmét. Nagydarab, kopasz férfi, az arcán egy életnyi agresszió nyomával, és a San Quentinben lehúzott tíz év szigorítottal a múltjában.
- Maga mondta az előbb, hogy túl sokat jártatom a számat... - morogtam értetlenül. - Ha Jones Gibney egyik barátjával beszélek, akkor közlöm, hogy a Központi Biztonsági Iroda jelenleg is lehallgatja a vonalamat...
Ez nem volt igaz, mégis letette.
Kikapcsoltam a készüléket, és a sárga foltos műanyag falborításra ragasztott órára pillantva megállapítottam, hogy alig két órát aludtam. Arra gondoltam, hogy a földön túlnyomó többségben vannak a hülyék, és az élet egyedüli célja, hogy saját magunk ne váljunk a többség részévé. Becsuktam a szemem, de mielőtt sikerült volna elaludnom, megint felvisított a holofon.
Villámgyorsan lekaptam a lábam az asztalról, és most már jó adagnyi méreggel a hangomban szóltam bele:
- Itt Casper ügynök! Mr. Quinlan jelenleg tárgyal, ebédel, valamint házon kívül van! Hagyjon üzenetet!
Meglepődtem. Nem az előbbi holofonáló volt.
- El... el... elnézést. Téves számot hívtam? - kérdezte affektálva. A szájában egy marék genetikailag túltenyésztett borsószemet görgethetett.
- Ne haragudjon, egy holobetyár szórakozik velem. Ross Quinlan vagyok - raktam helyre a dolgot, és lenyomtam a kereső gombját. Pár pillanat múlva a kijelzőn megjelent az Azonosítóból lehívott adat, egy San Diegó-i ügyvédi iroda címe.
- Mr. Quinlan, Thorton Brice vagyok a Brice, Solomon és Pearsontől - közölte a hívóm olyan áhítattal, mintha egy kolostori szerzetes darálná a szent fogadalmat.
- Miben lehetek a szolgálatára?
- Egy rendkívül kényes ügyben szeretnénk a segítségét kérni. Be tudna fáradni hozzám?
- Most?
- Ha nincs más dolga, Mr. Quinlan. - Kivárt egy sort, és amikor nem válaszoltam, hozzátette: - Remélem, hogy kölcsönösen előnyös üzletet tudunk kötni.
- Mennyire előnyösét? - szegeztem a tekintetemet a falon lógó órára.
- Nem fogja megbánni, erről biztosíthatom. - Thorton Brice igyekezett, hogy minden szava ötszáz dolláros susogással lebegjen be a hallójáratomon keresztül az agyam kapzsiságközpontjába. - Roppantul értékelném, ha idefáradna az irodába - ropogtatta meg újra a képzeletbeli bankókat, de végül is nem ez győzött meg, hanem a falon kergetőző mutatók látványa. Még rengeteg időm volt este nyolcig.
- Rendben, Mr. Brice, egy óra múlva ott vagyok.
- Kiváló! A recepción leadom a nevét, szóljon fel a belső vonalon, és lemegy önért egy munkatársam. Viszontlátásra, Mr. Quinlan! - búcsúzott el tőlem érzelemmentes hangon.
- Legnagyobb tiszteletem, Mr. Brice - mondtam a búgó vonalnak, és letettem a holofont.
Mivel nem tudtam, hogy mikor végzek az ügyvédnél, és vissza tudok-e jönni az irodába, felcsatoltam egy vállszíjat. A széfből kivettem, és becsúsztattam a tokjába. Megmozgattam a vállamat, hogy kényelmesen elfészkelje magát a hónom alatt, és rávettem a zakómat.
Bezártam az irodát, és aktiváltam a biztonsági rendszert.
Fülledt, kábító meleg fogadott az utcán. A délutáni csúcsforgalom már megülte a várost. Hosszú sorokban kígyóztak a gravo-és elektromotoros kocsik az utakon, és az sem járt jobban, aki az utcaszint felett igyekezett elérni a céljához. A légtér délutánra szintén bedugul, bár ott viszonylag ritkán zavarja a járműveket a gyalogosforgalom.
Eszembe sem jutott kocsival menni, lesétáltam hat utcányit a földalattihoz, és közben bekaptam egy hamburgert a kínai árusnál. Néhány légdeszkás suhanc majdnem felborított, amikor nagy sebességgel elsuhantak mellettem. A járókelők tömege eszeveszett gyorsasággal nyílt meg előttük, innen is, onnan is bősz káromkodással adtak nekik utat.
A tömeggel együtt besodródtam a metróba, aztán fennakadtam a biztonságiak sorfalán.
- Jegyellenőrzés! - mordult rám az egyik egyenruhás, két méter magas ellenőr, aki kezét folyamatosan az övébe tűzött elektromos sokkolón tartotta.
- Sok embert ütött ma már le? - kérdeztem a kopasz kapótól kedélyesen, közben előkapartam a kártyámat, és a kezébe nyomtam.
Bedugta a leolvasóba, majd a felvillanó adatokra egy pillantást sem vetve, visszaadta a bérletet.
- Érvényes! Tovább!